Simon Gotthárd tanítónő több udvarhelyszéki, háromszéki és Brassó megyei településen tanított, munka után néptáncot oktatott, színdarabot tanított, maga is szerepelt, népművészeti gyűjtést végzett. Nyugdíjas évei alatt is aktív szerepet vállalt és vállal a népművészeti értékek átmentésében, tányérokat festett, felélesztette a bútorfestést Udvarhelyszéken. Mindemellett fest is. Tatrangon kultúrigazgatóként tevékenykedett, és felélesztette a hétfalusi csángók egy régi táncát, a boricát. 1980-ban jött Székelyudvarhelyre, és 1986-os nyugdíjba vonulása után is folytatta sokrétű tevékenységét. A Romániai Magyar Népművészeti Szövetség 2001-ben a bútorfestés kiváló mestere címet adományozta neki, munkásságát pedig 2004-ben életműdíjjal ismerték el. Simon Gotthárd Anna életében nagy tragédia történt, fia, a fiatal költő, Vass László Levente a katonaságnál elszenvedett kegyetlen bánásmód nyomán kialakult betegségben fiatalon elhunyt. /Kiss Edit: Simon Gotthárd Anna: Mindig pörögtem. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 2./
2006. január 31.
Bölöni Domokos újságíró volt a tordai Aranyosvidéki Népfőiskola vendége az elmúlt hét végén. Az előadó a marosvásárhelyi Népújságtól érkezett, az 1990 utáni gyülekezési szabadságról és a kulturális egyesületek létesítéséről tartott előadást. A vendéget Dumitriu Anna, a Petőfi Társaság ügyvezető elnöke köszöntötte. Bölöni Domokos munkásságát Korondon kezdte, mint könyvtáros, tanár, iskolaigazgató, valamint a Firtos Irodalmi Kör pártfogója. Kifejtette: 1990 után megalapozták az azóta is élő, évente négyszer megjelenő Hazanéző helybeli lapot, amelyben magyarságtanítás, irodalom, történelem, gyermekoldal, hungarológia egyaránt megfért. Előadásában Székelyföld városainak – Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda – kulturális szervezeteiről, egyesületeiről, csoportosulásairól adott képet. Bemutatta a Baróton megjelenő Erdőszentgyörgyi Figyelőt, a segesvári és medgyesi Nagy-Küküllő, a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő folyóiratot, az évente megjelenő Fehéregyházi Emlékeztetőt, a marosszentgyörgyi Harangszót, a székelyudvarhelyi Keddet, valamint a Moldvai Magyarság, Szászrégen és Vidéke, a Hétfalu és a Bábel című lapokat. Az előadó hangsúlyozta: a lapok terjesztése és ismertetése még a megyék között sem működik. /Ladányi Emese Kinga: Székelyföldi vendégelőadó Tordán. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 31./
2006. április 12.
A Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság égisze alatt, az Írottkő Szövetség által 2005. szeptember 23–25-re összehívott kistérségi lapok képviselőinek kivitelezett kötete, az Erdélyi kalendárium 2006. Szabó Zsolt, a Művelődés főszerkesztője beköszöntőjében kifejtettet, elhatározták, hogy közös erővel kiadnak egy népszerű kalendáriumot, amely kötődik Erdélyhez. Kisebb-nagyobb erdélyi városokat, sőt falvakat is bemutatnak. /Gábor Dénes: Múlt, jelen, jövendő. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 12./
2006. augusztus 5.
Az Erdélyi Kárpát Egyesület /EKE/ 1990-ben Gyergyószárhegyen alakult újra. Célja a turizmus művelése és népszerűsítése. Honismereti, néprajzi kirándulásokat rendeznek, de a természetvédelem is fontos része tevékenységüknek. Az erdélyi egyesületet önálló osztályok alkotják: Bánsági, Bihari, Gutin (Nagybánya), Szatmárnémeti, Gyergyói, Marosvásárhelyi, Háromszéki, Udvarhelyi, Brassói, Hétfalui, Zilahi, Besztercei, Kolozsvári és Tordai EKE Osztályok működnek, és van négy társszervezetük, a CSTTE, a Genciána, a Czárán Gyula és a Brassói Turista Egyesület. A nyaranta megrendezésre kerülő Országos EKE Vándortábort minden évben más-más osztály vállalja fel, helyszínül Erdély kevésbé ismert vidékeit választják, melyről útikalauz is készül. Az idei XV. Vándortábort a Kolozsvári és a Tordai Osztály szervezte Torockón. Kardos Zsuzsa, az EKE országos alelnöke rámutatott, eredetileg az Aranyos völgyébe tervezték a tábort. A völgyben azonban nem találtak megfelelő kiterjedésű táborhelyet. A mostani vándortábornak 1138 résztvevője van, közülük 448-an tagjai az EKÉ-nek, 654-en pedig bejelentkeztek, közülük 605 magyarországi. – Augusztus 1-jén nyílt meg a tábor. Naponta több kirándulás, túra közül választhatnak a résztvevők. Este vetítések, előadások szórakoztatják a táborozókat. A vándortábor feloszlik, de megmarad az új útikönyv: Lukács József Aranyos-völgyi útikalauza. A természetbarátoknak pedig a következő vándortáborig az EKE kéthavonta megjelenő Erdélyi Gyopár /Kolozsvár/ folyóirata szolgáltat friss híreket. /Takács Ildikó: Torockón a XV. Országos EKE Vándortábor. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 5./
2006. augusztus 10.
Kiss Béla evangélikus lutheránus tiszteletes 49 évig szolgálta kolozsvári gyülekezetét. Közben megjárta a poklokat és visszatért, tanúja volt a hívek megfogyatkozásának, és mindvégig kitartott. Néhány héttel ezelőtt búcsú-istentiszteleten köszönt el szeretett gyülekezetétől. Kiss Béla /sz. Csernátfalu, 1935. nov. 19./ elmondta, a hatodik generáció a családban, aki a lelkészi pályát választja. Még édesanyja is lelkész volt, aki ötven évig szolgált a Brassó melletti hétfalusi gyülekezetben. Kiss Béla Kolozsváron elvégezte a teológiát. 1958-ban megnősült, egy évre elvitték a szekusok. Hat év múlva szabadult. Ötvenhatos dolgok miatt ítélték el. Szerencsére az erdélyi evangélikus egyház becsületesebb volt, mint a magyarországi, mert a letartóztatott lelkészek ellen nem indított egyházi fegyelmi eljárást. Visszakerült kolozsvári gyülekezetéhez, ezt Argay György püspöknek, és az egyház vezetőségének köszönhette. Kiss Béla később két cikluson keresztül volt esperes, püspök-helyettes, gépkocsivezető stb. Amikor Kolozsvárra került, ezer-ezerkétszáz híve volt. Aztán elindult a szászság kivándorlása, és 1989 után a magyaroké is. Jelenleg körülbelül 400 híve van. Kiss Béla emlékezett, rossz volt a börtönben, de akik itthon maradtak, azoknak rosszabb volt. A felesége három évig nem tudta, hol van a férje. /Nem voltunk mi hősök. Beszélgetés Kiss Béla evangélikus tiszteletessel. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 10./
2006. szeptember 21.
Olaszteleken műemléktemplom, kastély, kazettás mennyezet, emlékművek, emléktáblák, szobor hívja fel a látogató figyelmét. A falu szülötteinek idei találkozóján két emléktáblával lett gazdagabb a település. Id. Kolumbán Gábor Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott mérnök állított fémplakettes emléktáblát a református templom cinterme falu felé néző falára. Felirata: In memoriam Kolumbán Lajos etnográfus, tanár, kir. tanfelügyelő. Született Olaszteleken 1875-ben, meghalt Budapesten 1958-ban. A rézplakett Kába Zoltán csíkjenőfalvi fiatal szobrászművész alkotása. Kisebb emléktáblával jelölték meg azt a Gödör utcai telket, ahol a tudós egykori szülőháza állt. Kolumbán Lajos a hétfalusi csángókról írt munkáin kívül (A hétfalusi csángók a múltban és a jelenben, Brassó,1903, A Barcaság népe, Budapest, 1906) földrajzi utazóként is ismert volt. Erről tanúskodik Utazások Nagymagyarországon című sorozata, amely az első világháború küszöbén látott nyomdafestéket. /Emléktábla Kolumbán Lajosnak (Olasztelek). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 21./
2006. december 22.
Petrás Mária népdalénekes, kerámiaművész a vele készült beszélgetésben elmondta, hogy idén nem lesz otthon szüleinél Csángóföldön. Nyolcan vannak testvérek, azoknak párjai és gyermekei – csak nyáron tudják megoldani, hogy egyszerre hazamenjenek mindannyian, télen ez lehetetlen. Petrás Mária grafikai iskolában, Klement Béla osztályában tanult három évig. Közben grafikából, festészetből tartotta fenn magát. Közben megszülte a gyermekei: Róbert és Alina. Lánya kertészmérnöki egyetemre jár és közben kerámiázik. Néhány héttel ezelőtt átvette a Szervátiusz Jenő díjat. Petrás Mária írt egy dolgozatot Szervátiusz Jenő művészetéről. Később Szervátiusz Tibor nyitotta meg Petrás Mária egyik kiállítását. Petrás Mária különös véletlen folytán jött el Csángóföldről. Jól tanult, bekerült a hétfalusi iskolába, az elektrotechnikai osztályba. 1990-ben, amikor Domokos Péter Pál születésnapját ünnepelték Budapesten, Petrás Máriát is meghívták erre az eseményre, s ekkor ajándéknak elhozta néhány rajzát. Abban az időben Csoóri Sándor szervezte, Balogh Júliával együtt a határon túliak kijövetelét – azért, hogy Magyarországon tanulhassanak. Ekkor hívták meg Petrás Máriát is Magyarországra. Pályafutása az énekléssel kezdődött. Szobrai közül az egyik Déván áll a ferences kolostor épületében, ez a diplomamunkája, két és fél méter magas, a fülke egyik felében angyalok láthatók az egyik oszlopfőn, míg a másik fele átalakul dombormű-oszloppá. A fülkében Mária, a fájdalmas Szűzanya látható a kereszt alatt, mellette Mária Magdolna. A kerámiaművész Mária-szeretete gyermekkorából való. Akkoriban szinte beléjük nevelődött, hogy Mária mindenütt jelen van. Isten- és Mária-központú világban nőtt fel, biztonságban, miközben nyomorban éltek. Petrás Mária a csángó kultúra képviselője Magyarországon és immár a nagyvilágban is. „Nekem az életem az Úristen segítségével úgy alakult, hogy olyan helyzetekbe kerültem, amelyekben meg kellett találnom, fel kellett fedeznem a szépet. A Jóisten úgy irányított, hogy az otthonról elkerülésemmel megláthattam, micsoda csodálatos világban éltem.” – vallja. /Frigyesy Ágnes: Világot jelentő tarisznya. Beszélgetés Petrás Mária népdalénekessel, kerámiaművésszel. = Krónika (Kolozsvár), dec. 22./
2007. május 3.
Vajdahunyadon tartották a Nyelvszigetek a szórványban konferenciát. Vetési László, a kolozsvári református püspökség szórványfelelőse ismertette Hunyad megye magyar történelmét. Hányszor temették már el a Hunyad megyei szórványmagyarságot! Például 1906-ban Szabó Dezső harói lelkipásztor a beolvadás aggasztó mértékéről írt. Manapság 97 magyar él Haróban – szinte ugyanannyi, mint száz éve –, s a templomban is magyarul zajlik az istentisztelet. A Vajdahunyad melletti Rákosd még érdekesebb példával szolgál. A tizenkilencedik század végén már románul beszélő református gyülekezetet egy ügyes pap vissza tudta téríteni az anyanyelv útjára. Manapság Rákosd az egyik legjelentősebb magyar falu Hunyad megyében. Számos elhagyatott magyar templom, iskola vagy történelmi műemlék létezik a megyében. Mindezek ellenére a Hunyad megyei szórványmagyarság átvészeli a sors viharait. Péntek János professzor a honfoglalási gyökerű Lozsádot említette: kb. két évszázada, amióta feljegyzik a népességi adatokat, az Isten háta mögöttinek tekinthető faluban mindig olyan 150 körül volt a magyarok száma: egy csepp a környező román tengerben. Ma is annyian vannak. A nyelvszigetek többfélék: Lozsád, Rákosd vagy Haró például a honfoglalás idejéből maradtak. Csernakeresztúr vagy a Brassó melletti Hétfalú jóval későbbi székely telepítések. Mégis szívósan őrzik a magyar nyelvet. Történelmi csapások, világuk összeomlása a bukovinai székelyek óriási alkalmazkodó képességéről tettek tanúbizonyságot, hangsúlyozta Fazakas Tibor, a hamburgi egyetem professzora. A legutóbbi szigetek – az iparosodás nyomán keletkezett városi magyar csoportok – azonban korántsem olyan szilárdak, mint a zárt falusi környezet. Vajdahunyad vagy a Zsil-völgyi bányavidék szinte a beolvadás példáiként említhetők. Az erdélyi magyarságnak a 1992-es és 2002-es népszámlálások közötti közel 200 000 fős vesztesége további 100 000-rel folytatódott az utóbbi 5 évben, ismertette a súlyos helyzetet Csép Sándor az Áldás, népesség mozgalom képviseletében. A statisztikailag kimutatott közel 200 000-es népességcsökkenés fele a negatív szaporulatra vezethető vissza. További 70-80 000-es a kivándorlás negatív mérlege, a beolvadás pedig olyan 10%-ot tesz ki. Az Áldás, népesség egyesület éppen a népesedési etika megváltoztatására hívja fel az erdélyi magyar társadalom figyelmét, az össztársadalmi összefogás szükségességét hirdeti. /Chirmiciu András: Magyar nyelvszigetek a szórványban. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 3./
2008. október 10.
Zajzoni Rab István díjjal jutalmazták a székelyudvarhelyi Simon Gothárd Anna nyugdíjas pedagógust, aki 16 évig tanított a Brassó melletti Hétfaluban. Ő volt az, aki a hetvenes években a falu kultúrigazgatójaként felelevenítette a borica táncot. A csángó tánc érdekessége, hogy csak férfiak táncolják. A Zajzoni Rab István-díjat 2005-ben Bencze Mihály alapította, és először 2006 október 1-jén került kiosztásra. Azok részesülhetnek a díjban, akik Hétfalu művelődési, oktatási, szellemi, gazdasági életében kimagasló tevékenységet folytattak. /Bágyi Bencze Jakab: Udvarhelyen a Zajzoni-díj. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 10./
2008. november 15.
A Székely Útkereső 1990 áprilisa és 1999 decembere között Székelyudvarhelyen megjelentetett irodalmi és művelődési folyóirat. 1990-ben havonta, 1991–1994 között kéthavonta, 1995-től 1999 decemberéig (anyagi nehézségek miatt) negyedévenként, összevont lapszámokkal jelent meg. Főszerkesztőként mindvégig Beke Sándor jegyezte. 1999-től a folyóirat megszűnt ugyan, de jogutódja, a már korábban elindított Székely Útkereső Kiadványok folytatja a folyóirat programját és szellemi hagyományait. A kiadványok történelmi, művelődéstörténeti, néprajzi esszéket, nagyobb lélegzetű ismeretterjesztő tanulmányokat tartalmaznak. Így a folyóirattal párhuzamosan nőtte ki magát a Székelyföld egyik szellemi műhelyévé az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó. A folyóirat 1999-ben megszűnt, de az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó továbbélteti a Székely Útkereső Kiadványok megjelentetésével: könyvekbe foglalták a Székely Útkereső teljes anyagát. Hat ilyen összegező könyv született, valamennyit az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó jelentette meg. Ezek a következők: Székely Útkereső (1990–1999) – Laptörténet és sajtóvisszhang; Székely Útkereső – Szellemi műhely a XX. század végén Erdélyben; Az élőszó dicsérete. Kritikák, recenziók, beszélgetések a Székely Útkereső hasábjain; Becsüld a népet! – gyermekirodalmi antológia; Székely Útkereső Antológia 1990–1999; Magyar, székely és csángó örökség – a Székely Útkereső Kiadványok antológiája (1991–2006). A köteteket Beke Sándor és Brauch Magda aradi újságíró szerkesztette. Egyik kötet tavaly, a többi idén jelent meg. A szerkesztőt és a kiadót a Noé bárkája felé című Kányádi-versben megfogalmazott gondolat – feladat, kötelesség – vezérelhette: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó,/ egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges. " A Laptörténet című kötetben a Hargita Népében is hetente közlő Barabás István bevezető tanulmányában – A Székely Útkereső az egyetemes magyar művelődéstörténet része – erkölcsi, esztétikai magaslatokba helyezte a folyóiratot. Beke Sándor neves írókat, történészeket, jó tollú újságírókat toborzott munkatársai közé. A Hargita Népe 1990. április 19-i számában Beke Sándor nyilatkozott a folyóiratról: „Célunk csupán egy lehet: mindannyiunk elé tárni székely közéletünket, s egy elnyomott, embertelen kisebbségi sors koromsötét emlékéből feloldani lebilincselt közművelődésünk, kultúránk, történelmünk és irodalmunk értékes pillanatait. " A fiatalon elhunyt költő, Vass László Levente Egyedül az éjszakában című verseskötete volt 1991-ben a Székely Útkereső Kiadványok első kötete. Az élőszó dicsérete című kötet a Székely Útkereső hasábjain közölt kritikákat, recenziókat, beszélgetéseket tartalmazza. A kritikákat Ráduly János jegyezte. A Becsüld a népet! című kötet a Székely Útkereső gyermekirodalmi antológiája. A szerzők között volt Benedek Elek, Marton Lili, Nagy Olga, Ráduly János, Csire Gabriella, Papp Attila, Fábián Imre, László László, P. Buzogány Árpád és Beke Sándor. Változatos olvasmányt kínál a Székely Útkereső Antológia 1990–1999 című kötet. Magyar, székely és csángó örökség a címe a Székely Útkereső Kiadványok antológiájának. A sorozat indulásának körülményeiről Beke Sándor nyilatkozott a Hargita Népének (2000. március 24.): „A lapszerkesztés során gyakran előfordul, hogy egy-egy nagyon jó kézirat nem fér be a jellegénél fogva szűkre szabott laptestbe. Ezért úgy döntöttünk, hogy e nagyobb lélegzetű munkákat kis füzetekben, a Székely Útkereső Kiadványok sorozatban jelentetjük meg. " A sorozatban eddig 22 füzet vagy könyv jelent meg. Mutatóba néhány cím a sorozatból: Ráduly János: Nemzeti kincsünk – a rovásírás, Gábor Dénes: Gondolatok a székely himnuszról, Kisgyörgy Imre: Kopjafák – régen és ma, Kovács Piroska: Örökségünk a székely kapu, Bán Anna: Erdély és a székely székek címerei. /Borbély László: Könyvekbe mentett Székely Útkereső. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 15./ Vass László Levente /Székelyudvarhely, 1955. – Homoródalmás, 1979/ a hétfalusi magyar gimnázium végzettje, 1976-ban hivatásos taxisofőr Kolozsváron. Élete utolsó két évét Budapesten töltötte, gyógyíthatatlan betegsége elvitte, mielőtt költészete kiteljesedhetett volna.
